♫ Anonim MC - Gyónás

Angalok Városa
Reggel még azt hittem egy átlagos nap lesz. Szokásos és már-már unalmas pillanatok, de a dolgok nem így alakultak.
Kirohantam az iskola ajtaján és pont előttem ment el a busz. A vállamon megigazítottam a táskámat és elindultam hazafelé. Nem tartottam tehernek, hogy gyalog kell hazamennem, hisz ez amolyan igazolt, tanulás mentes órának számított. Ilyenkor átgondolhattam az életem, ha nem is az egészet de legalább egy részletét. A szerelemen, barátokon és az iskola kínkeserves percein töprenghettem, ami érdekes elegyet alkotott az elmémben.
De ezek a savanyú és kicsit fájdalmas eszmék kezdtek elmúlni, miközben közeledtem a házunk felé. Más boldog lett volna, hogy végre otthon lehet, de én máshogy láttam a dolgot. Otthon vagyok, azaz nekiállhatok tanulni és az estémnek megint hamar vége lesz.
A napok ugyanúgy telnek, unalmasan és fáradtan. - Nem bírom tovább, el kell mennem innen. - Berohantam a lakásba, ledobtam a táskám és elindultam kifelé. Egy kis idő múlva azon kaptam magam, hogy a kapuban kattan a zár, és nagy léptekkel haladok az utca vége felé. Az ötletek, amik az agyamat bombázták bolondságnak tűntek, így inkább megpróbáltam arra koncentrálni, hogy az őszi levegő milyen jó és friss. Eközben a lábam csak vitt előre, nem figyeltem arra, hogy merre megyek sem arra, hogy útközben besötétedett.
Körülnéztem és felfigyeltem a vonatokra, amik az éjjeli sötétben világítottak, alig pár méterre tőlem. Úgy döntöttem közelebb megyek és megnézem miért állt meg, amikor az állomás kilométerekkel lejjebb van. Már nagyon közel voltam, olyan félméterre amikor elindult. Hirtelen az arcom előtt suhantak el a vagonok, kilökve az egyensúlyomból. Érdekes módon nem az járt az eszemben, hogy biztos talajt érezzek a talpam alatt hanem az, hogy mennyire fájna ha a vonat alá esnék és a vonat cafatokra vágná a testem.
Az egyensúlyom helyreállt, a talpam alatt a talaj mosolygott vissza rám. Tudtam most sem sikerült, nem halhatok meg ilyen könnyen. Leültem a fűbe a térdeim felhúztam és ráhajtottam a fejem. Vágyakoztam a puha párnámért és a meleg szobámért ahol most alhatnék. Nem csak a testhelyzetem volt kényelmetlen hanem a kósza ötleteim is. Rosszul éreztem magam de sírni mégsem akartam. Az csak a gyengeségem mutatná ki és ezt most nem akarom.
Már eltelhetett pár óra mikor újra felemeltem a fejem. Egy fiú aggódó pillantását vettem észre, körülnéztem, de csak ketten voltunk. Amikor újra találkozott a tekintetünk, már nagyon közel állt hozzám, jobb kezét felemelte és megsimította az arcomat, aztán átölelt. Úgy éreztem, hogy szeretem pedig még sohasem találkoztam vele ezelőtt. Egy szót se szólt csak átölelt, majd hosszú percek után a fülembe súgta: ”Angyalok Városa.” Gyengéd kezei elengedtek és eltűnt a ködben.
Ki ez a fiú és mi az az Angyalok Városa? Ezek az új kérdések újabb gondolatoknak adtak ürügyet. Mivel a fiúnak nem járhattam utána. Meg kellet tudnom, hogy hol van az a bizonyos Angyalok Városa. De a neve olyan hihetetlen, ilyen biztosan nem létezik, csak úgy kitalálta az a fiú. De akkor is olyan nehéz elhinni, hogy hazudhat. Ezeknek a gondolatoknak a társaságában tettem egy kisebb sétát a környéken.
Majd leültem, térdeim ugyanúgy felhúztam és karommal átkulcsoltam mint annak előtte, aztán reménykedve vártam.
Egy kis idő múlva feltekintettem, de nem láttam senkit, majd észrevettem, hogy a fiú mellettem ül és előre bámul a semmibe. Az összes eddig felmerült kérdésemet elfelejtettem és csak néztem őt.
A fiú felugrott és elrohant a sínek felé, én gondolkodás nélkül futottam utána, de a sínekben megbotlottam és elestem. Erős fény vett célba és a vonat gyorsulni kezdett. Csak az járt a fejemben, hogy nem akarok meghalni, pont most amikor találtam valakit aki érdekel és talán még segítene is. A fény közeledett, a sín hideg érintése bíztatott a kiszabadulásra. A próbálkozás sikertelen volt, körülöttem csend lett és sötétség. Már csak halk suttogást hallottam: „Üdvözöllek az Angyalok Városában...”